“Carpe Diem….”

2007 május 17. | Szerző: Twisk |

 Az exem akkor már egy hónapja nem élt velünk. Ez jó dolog volt, hiszen előtte foggal-körömmel küzdöttem, hogy menjen el.
Csúnya volt és méltatlan. Akármit is mondtam, nem értette meg, hogy vége van. 
Szerinte 18 évet nem lehet így kisöpörni. De meg kellett tennem. 
Hárman éltünk a két gyermekemmel. Elkezdtük már kitalálni, hogy hogyan is legyen, 
de még képlékeny volt minden. Igyekeztem magabiztosnak látszani, és azt erősíteni 
csemetéimben, hogy rendben lesz minden, de magam sem tudtam, hogyan tovább. 
Egyben voltam biztos. Le kell államvizsgáznom. Azt a luxust nem engedhetem meg magamnak, hogy az utolsó félévet megismételjem. Tehát, munka, tanulás plusz a reformok létrehozása és bevezetése otthon. A feladat adott volt és nem egyszerű. Lassan kiderült a barátaimról is, hogy ki mit ér. A legmeghatóbb az volt, aki beállított egy karton cigivel.
“Tudom, hogy nincs pénzed, tudom, hogy feszült vagy és most ez neked nagyon kell. Erre se költs…..”
A másik a kezembe nyomta a válóper illeték költségét. És volt, aki onnantól nem állt szóba velem. Sokat ültem a gép előtt és tanulni próbáltam. Néha emilkék jöttek.

Aztán egyszer csak ott volt AZ. Egy közösségi oldalról jött. F. ismerősnek jelölt. Őszintén bevallom, rezignált voltam. Ki a fene F.? És mit akar tőlem???
Nincs nekem erre sem időm, sem energiám. És azt is megszoktam már, hogy időről időre ezeken az oldalakon idióták próbálkoznak velem. Meg sem néztem…. Mindenki hagyjon békén. Aztán másnap jött még egy üzi, de ez már személyes üzenttel kiegészítve. “Tudom, hogy Te vagy az…… 25 éve nem felejtettelek el.” Hoppá. Sőt. Hoppácska. Erre már moccantam. Csak utánna nézek, hogy ki ez! Amikor kinyílt az adatlap, mérhetetlen jókedv kerített hatalmába.
F. Igen, F. Ő volt az első szerelmem. 10 éves koromban.
Anno vagy 3 évig jártunk együtt. Aztán egyik napról a másikra elszakadtunk egymástól. Vele éltem át az első “arcra puszit” a “kézenfogva hazasétálóst”….
Ennyi volt akkor a szerelem. Jah, és persze akkor mindenki tudta, hogy mi “együtt járunk”. Gyerekek voltunk, még igazán kamaszok sem.
Eszem nélkül írtam vissza, igen, én vagyok! Mi van veled??? Egy percig sem gondoltam, hogy még közünk lehet egymáshoz. Csak egyszerűen örültem egy régi arcnal egy régi életből. Valakinek, aki nem tartozik ebbe a mostani sürgősen felejtendőbe. És jöttem az e-mailok, a beszámolók. És…. igen….. ennek kapcsán az érzések is. Hamar beláttuk, az msn egyszerűbb. Aznap éjjel kettőig beszélgettünk. Úgy, mintha nem telt volna közben el az a fránya 25 év. Vonzott, pont annyira, mint akkor a kislányt a kisfiú. De már a nőt a felnőtt férfi. Hamar kiderült, ő is válik.
És keresett. Mindig, mindenhol, soha egy percre sem feladva. Sírtunk mindketten. Nem. Nem a szerelemtől és nem a szomorúságtól. Hanem az örömtől. Olyanok voltunk megint, mint két kisgyerek, aki visszakapta a régen elveszettnek hitt játékát. Éreztük, hogy találkoznunk kell. Tele voltam szorongással, de szerintem ő is.

Mit szól majd a másik? Mit-kit fog látni bennünk? Hogyan kell egy személyes találkozáskor 25 évet áthidalni? Hogyan kell viselkedni? Mit kell és mit szabad? Kamaszos kérdések lennének? Ha igen, vállalom. De a taktika és a józan ész csődöt mondott. Amikor megláttam, egyből a nyakába ugrottam. Ennek lassan egy éve. Szeretem és szeret. Boldog vagyok vele. Mellette értettem meg, mit jelent valakinek a párjának lenni. Ki nem mondott gondolatokra rezonálni, érezni a másikat. És mellette tanultam meg újra aludni. Csaknem fél év után, először a karjaiban aludtam végig egy éjszakát. Azt éreztem, hogy hazaértem. És biztonságban vagyok. Nincs félelem, nem bánthat senki.
De az ember lánya gyarló. Jönnek a pusztító “mi van ha-mi lesz ha…” gondolatok. Most úgy érzem, semmmi. Mert ezek elveszik a mindennapi örömérzéseket. Nem azon kell tiprókáznom, hogy mi lesz. Élveznem kell azt, ami van.

Carpe Diem. 🙂