Maga a történet…..

2007 június 20. | Szerző: Twisk |

 

 

Nos. Ígéretem szerint lemerülök az emlékeim közé, bár azt már látom, h. ez nem is annyira egyszerű feladat. Keresem a fonal végét.

Úgy emlékszem, h. arról még beszélgettünk, h. az exem pánikbetegsége és depressziója egyre súlyosabb méreteket öltött.

Napi 24 órából kb. 20-at töltött alvással, a fennmaradó 4-et aktív tevékenykedéssel.

Ezt viszont kizárólag éjjel. Könnyen megtehette, hiszen ő nem dolgozott már hónapok óta.

A menetrend a következő volt. Délután kettőkor felkelt. Egy óra jövés-menés után visszafeküdt aludni, hiszen lássuk be, elfáradt. Aludt olyan hat-fél hétig, majd felkelt egy órácskát tévézni. 8-ra ismét álomba merült, hiszen energiát kellett gyűjtenie az éjszakához. Úgy éjfél felé ébrednie kellett ebédelni és hajnali négyig tevékenykedni. Ajtót csapkodni, szekrényt pakolni, járkálni, idegből krumplit pucolni….. Szóval mindenféle csendes elfoglaltságot találni. Egy dolgot nem lehetett mellette. Vagyis kettőt. Élni és pihenni.

Sajnos nem csak nekem. A gyerekeknek sem. Beszéltem a neurológusával. Tőle a következőt tudtam meg. Betegségtudata nincs. A kezeléseket visszautasítja, egyetlen dolgot lehet rajta áttolni, a gyógyszeres kezelést. Gyakorlatilag folyamatos szedálás alatt áll, mert a gyógyszereit viszont saját belátása szerint szedi. Néha kicsit többet, néha kicsit kevesebbet, mint amennyit kellene. Az akarata ellenében semmit nem tehet sem vele, sem érte.

Felnőtt ember, minden emberi joggal felruházva. Jogunk, az nekünk is van, mindezt csendben tűrni. Kommunikálni már nem volt annyira könnyű vele. Az anyagi helyzetünk hamar katasztrofálissá vált. Egyedül, pedagógus bérből, nem igazán sikerült négyünket eltartanom. Ekkor került előtérbe a ma is élő paradoxon: nem dolgozik, mert ahhoz beteg, de nem kezelteti magát, mert annyira meg nem beteg. Rövid úton kijelentette, h. dolgozni nem is fog, mert az neki terhes és fárasztó, majd leszázalékoltatja magát és talán, akkor majd, vállal mellette négy órás munkát. Az csak egy év, azt ki kell bírni. Neki ez menni fog gond nélkül. Tehát ez volt az ő oldala. A miénk viszont egészen másként nézett ki.

A gyerekek kialvatlanok és zaklatottak voltak folyamatosan. Az iskolában erősen alulteljesítettek. Ez a fajta lét ugyanis konfliktust konfliktusra halmozott. Ha bármit is mertünk szóvá tenni, azonnal agresszívvé vált. A fiam kerülte, ha tudta, de a lányom 14 éves egoja sokszor berzenkedett. Volt olyan, amikor arra léptem be munka után az ajtón, h. a kicsi a földön fekszik, az apja meg üvöltve rugdossa. Ezért már csak akkor jött a gyerek haza, ha én is otthon voltam. A fennmaradó időt a barátnőinél töltötte. Szép, nyugodt családi élet.

Közben erős átalakuláson mentem át. Fél év alatt a stressz hatására közel harminc kilót fogytam. Teljesen logikusan. Az aktívan töltött órák száma megnőtt, a gyomrom viszont állandóan összeszorulva egzisztált, tehát enni nem tudtam. Az energia felhasználás sokszorosára nőtt a bevitelhez képest. Minden hatékony fogyókúra alapja ez. Szó se róla, volt miből fogynom, hiszen az idők folyamán tetemes bánathájat növesztettem magamra.

A környezetünkben csak kevesen tudták, h., mi zajlik nálunk. Igazán képben csak a barátaim voltak. Az egyetem utolsó szemeszterét tapostam. Félévenként 95 ezerért, ha beledöglöm sem akartam évet ismételni. Ebből az exem csak annyit látott, egyre csinosabb vagyok.

A visszajelzések is ezt erősítették bennem. Lassan újra Nő-vé váltam. Neki szent meggyőződése lett, hogy mindezt azért teszem, mert pasizom és csalom őt. Igaz, h., szex, már közel öt év óta nem volt köztünk, mert fizikailag képtelen volt rá. Mindezek dacára folyamatosan próbálkozott volna vele. De a napi konfliktusok és az újonnan kialakult életformánk mentén én már az érintését sem tudtam elviselni. Aztán elérkezett az a nap. A pokol napja, a mindent eldöntő és megváltó nap. Éjjel megint nem aludtunk. A gyerekek elmentek iskolába, nekem csak 11-re kellett mennem. Ő aludt. Tehát úgy éreztem, ha visszadőlök egy órára aludni, senkinek nem ártok. Visszaájultam, majd kb. egy óra múlva arra ébredtem, h., rajtam fekszik, és a jogait követeli. Hamar rá kellett ébrednem a saját tehetetlenségemre.

A meglepetés ereje is mellette állt. Nem ragozom. Azon a délelőttön megerőszakolt. Olyan fájdalmat én még életemben nem éreztem. Hangosan zokogtam. Ettől ugyan rövid időre észhez tért és abbahagyta, de már késő volt. Kérlelt, h., bocsássak meg neki, nem is tudja mi történt vele. Elismerte, h., egy állat. De a lényegen ez nem változtatott. Napokon át ömlött belőlem a vér. El kellett mennem az orvoshoz, aki megállapította, h. felszakadt a méhszájam. Napok teltek el. Már nem akartam élni. Hivatalból fel akarta jelenteni, de én nem mondtam el, h., mi történt. A doki csak annyit mondott: gyerekei vannak, ezért nem halhat meg.

Ha gondolja, itt egy telefonszám. Pszichológus, specialista…… Keresse meg. Itt láttam be, h., egyedül képtelen vagyok felállni. És a gyerekeimnek szükségük van rám. Nem hagyhatom ebben a helyzetben magukra őket. Közben a szakdolgozatom leadási határideje egyre közeledett. Muszáj volt gőzerővel dolgoznom rajta. Tehát az egész napot kettesben kellett a lakásban töltenem vele. Ez úgy történt, h., az msn-en v. a skype-on a mikrofon folyamatosan be volt kapcsolva, a túloldalán a barátaim ügyletet tartottak, hogy hallják, ha bármi történik velem.

Felhívtam a pszichológust. Hát, mit mondjak. Hozzá képest Csernus doki egy kedves, jóindulatú, joviális ember. Az első együtttöltött 4 óránkat végigzokogtam. Amikor eljöttem tőle, mérhetetlenül haragudtam rá. De másnap már úgy ébredtem, h., mégis élni akarok.

Nem tett mást, mint megértette velem, h., lépnem kell. Nem várhatom a csodát, a segítséget, mert nincs. Vagy én teszek lépéseket, vagy rámegyünk, ahányan vagyunk. Közben az ex már nem gondolta úgy, hogy hibázott. Először is nem volt erőszak, mert ő akarta. Aztán neki ehhez joga is van, hiszen a férjem. Továbbmenve meg én provokáltam, a puszta megjelenésemmel. Zokszó nélkül felmentette önmagát. Már nem mertem mellette aludni éjjel sem. Inkább a gép előtt ültem és a neten szörföztem. Aztán bekövetkezett a végső szakadás. Egyik éjjel megállt mögöttem és újra megpróbálta ugyanazt. De már nem ért váratlanul. Akkor már tudtam, hogy képes rá, és megteszi megint. Felugrottam és a földre löktem. Ez őt érte váratlanul. A nyakára térdeltem és az arcába sziszegtem: ha még egyszer hozzám nyúl, megölöm, mert én még egyszer nem kerülök kórházba miatta. Erre a mondatra lépett be a fiam, aki a dulakodás zajaira ébredt fel. Tudni akarta, hogy mi történik. Magyarázatot követelt. Nem tudtam mit mondani. Azt feleltem, kérdezze az édesapját, mert én képtelen vagyok erről beszélni. Szó szerint nem idézném a választ, amit kapott. A lényege ez volt: azért kellett kórházba mennem, mert helyre akartam állíttatni szüzességemet a következő pasimnak. Bármennyire is nem akartam, kénytelen voltam néhány dolgot elmondani.

A lányom is felébredt és nekirontott az apjának. Zokogva, üvöltve ütötte-verte.

Ez volt márciusban. Azóta sem beszél vele. Az ő kis kamasz női lelkét viselték meg a történtek a legjobban. Azt az éjszakát az ex a kocsiban töltötte. De azt gondolta, minden mehet tovább, mint eddig. Én már tudtam, vége. Ezt így nem lehet tovább folytatni. Leültem vele beszélgetni és elmondtam neki, ha nem megy el ő, én szedem össze a két gyereket és elköltözünk édesanyámhoz vidékre. Kértem, beszéljen a szüleivel és menjen el hozzájuk lakni. A válasz: jó, majd. A majd egyre csak váratott magára. A halogató taktikát választotta, mint annyiszor élete során. Ez sem volt könnyű, de nem bírt átlépni önmagán. Megint tett valamit, amit nem kellett volna. Hozzám, már nem mert nyúlni. Viszont tett egy megjegyzést a lányára. A kicsi egy szál pólóban jött ki a fürdőszobából, ahogy az eltelt 14 évben mindig. És rászólt: ne mutogassa neki a seggét. Tehát elkezdett a lányára is szexuális tárgyként tekinteni. Éjszakánként újabb szórakozást talált ki magának: pornófilmeket nézett. Majd ezt követően megállt az ágyam mellett és hosszan ecsetelte a jogait és szükségleteit. Hamar megtanultam nem aludni. Minden egyes fizikai közeledése dulakodásba torkolt. Már nem voltam védtelen. Eljutottam arra a pontra, hogy ez harc. Vagy ő, vagy én. De rám szükségük van a gyerekeimnek. Ugyan az egyetem és az iskola Pestre kötött bennünket, de közöltem vele, ha június 15-ig nem megy el, megyünk mi.

 

És nem szégyellem, megzsaroltam. Birtokomban volt az orvosi látlelet. Megfenyegettem, vagy elmegy és szépen, csendben, közös megegyezéssel elválunk, vagy feljelentem családon belüli erőszakért. Az egyetemi vizsgaidőszakom kellős közepén elköltözött. Azt mondta, ha elmegy, éhen fogunk dögleni. Tett is érte. Az elköltözése estéjén vettem észre, hogy magával vitte minden pénzünket és az összes aranyamat. Ott álltam három hétre két gyerekkel, háromezer forinttal. De megoldottam. Lassan felálltunk. Még vissza-visszajárt, de a lányom minden egyes alkalommal vagy kidobta, vagy be sem engedte. A nővérem jogász. Megcsinálta az összes papírt, az egyezséget és május 19-én beadtam a válókeresetet. Aláírta a közös megegyezést. Ebben az szerepel, hogy a lakás felét megvásárolom tőle. Jelzálogot veszek fel a lakásra és kifizetem belőle. Ebbe bele is nyugodott. A gyerekek is kezdtek felállni, az utolsó hónapban egyre jobban teljesítettek az iskolában. Szépen, lassan rendeződni látszott minden.

 

Aztán történt valami. Május 29-én kaptam egy üzenetet: a myvipen F. ismerősnek jelölt. Hát evvel aztán nem foglalkoztam egy percet sem. Azon tűnődtem ki a fene az az F.?????? De annyira nem érdekelt, hogy meg is nézzem. Már hozzászoktam, hogy időről-időre idióták találnak meg. De 30-án kaptam még egy üzenetet: ezek a gyönyörű szemek nem hazudnak, 25 év óta sem felejtettelek el. És teljes név aláírva. Akkor kaptam a fejemhez. F. az első szerelmem volt. Együtt nőttünk fel, 10-től 14 éves korunkig együtt jártunk. Na nem komolyan, csak mint a gyerekek. Kézen fogva mentünk haza az edzésről, a sarkon puszival búcsúztunk. És egyszer csak ők elköltöztek. 25 évre elszakadtunk egymástól. Tőle tudom, ő sosem adta fel. Mindig keresett. És akkor megtalált. A sors iróniája: a válókeresetét május 9-én adta be. A felesége elhagyta, egyedül neveli a két gyermekét. Felvettük a kapcsolatot és találkoztunk. A randi másnapja óta együtt vagyunk. Ennek már több mint 1 éve. A szerelem, ami egykor egymáshoz fűzött bennünket változatlan maradt. Bár mindketten válunk, és rengeteg gondunk van, miénk a földi boldogság. Megtaláltuk a párunkat. Azt, akihez igazán tartozunk és mindig is tartoztunk. Aki a másik felünk. Aki csak ránk néz és befejezi a félig kimondott gondolatunkat. Tőle kaptam életem legnagyobb ajándékát: újra tudok aludni. Az első végigaludt éjszakát a karjaiban töltöttem. Reggelre szegényem tönkrezsibbadt, de nem mert elengedni, mert azt akarta, aludjak végre. És ez azóta sincs másképp. Én, aki sosem tudtam mással aludni, hozzábújva alszom, ha csak tehetem. Mert együtt élni sajnos nem tudunk. Messze lakunk egymástól. Ha hozzáköltöznénk (az ő lakásában elférnénk) napi másfél óra utazást jelentene nekem is és a gyerekeimnek is. Reggel ennyivel kellene korábban indulnunk. Ezt velük még nem tehetem meg. Arról nem is beszélve, hogy a lányom imádja, és gond nélkül elfogadja ezt a helyzetet, de a fiam ellenáll. Nehezen emészti, hogy egy másik férfi van jelen az életemben. Remélem az idő majd ebben is segít. Az válóperünk már megvolt, az ex semmiben nem gördített akadályt. A pénzét akarja mihamarabb. Mert a szülei sem viselik el. Csak nekik még az enyémnél is alacsonyabb a tolerancia küszöbük. Én 17 évig bírtam. Nekik a 10 hónap is sok volt. Ez engem csak abban erősít meg, hogy jó döntést hoztam. Felálltam. Igaz, sokan segítettek benne. Segítettek a gyerekeim, a barátaim, a pszichológusom és nem utolsó sorban a szerelmem. Leállamvizsgáztam és próbálom a normális mederbe visszaterelni az életünket. Úgy látom, megy. Mindenki megnyugodott, én boldog vagyok. Dolgozom, nevelem a gyermekeimet, és közben mérhetetlenül élvezem, hogy újra nő vagyok és társ. Nem tudom ez a boldogság meddig tart. Nem tervezünk. A mának élve élvezünk minden együtt töltött percet. A nappalokat és az éjszakákat egyaránt. Az ő gyerekei elfogadnak és szeretnek. Sőt. A 11 éves kislánya mindennél jobban ragaszkodik hozzám és a lányomhoz.

 

Konklúzió? Az nincs. Talán csak annyi, h. lényegesen többet bírunk ki, mint amennyit magunkról gondolunk. Ha nem vagyunk helyzetben, nem is sejtjük, h. mi-mindenhez van erőnk. Ha rákényszerít bennünket az élet…….