2020 január 18. | Szerző: Twisk
Van olyan, hogy visszatérés?
Tudom, véletlenek nincsenek. De mégis, egy számomra véletlennek tűnő eseménysor hozott újra idáig. S megleltem a tízen éve magára hagyott blogocskámat . Néma bizonytalankodás után, még be is tudtam lépni. Ez jel, mégpedig égi! Olcsó dolog lenne visszanyúlni és elmesélni 10 évet. A jót a rosszat, a mára felnőtt gyermekeimet, a szerelmem halálát. Na de minek???
Tehát. Régi/új blog, de fókuszban a mosttal. Merengeni itt is tudok, van is min, hát akkor dobjuk a kavicsot a tócsába. 🙂 (tovább…)
Jobb híján
2011 március 29. | Szerző: Twisk
Ha egyszer könyvet írnék, az csak beszélgetős könyv lenne, életeket mesélnék el benne. Meghallgatom ezeket a nőket és szinte mindig tűnődésre késztet a sorsuk. Miért élnek úgy, ahogyan? Miért csinálják? Itt van pl. Edit.
Edit ma 50 éves, igazi régi arisztokrata családba született. Felmenői között országbírók és csupa th-s meg y-os emberek. A gyerekkori emlékeiben őrzi azt azt időszakot, amikor még cselédjük is volt. A családra nem csak a kék vér volt jellemző, hanem a tanultság, intellektus is. Ennek okai nyilvánvalóan egyszerűek, az ő családjuk megengedhette magának a gyermekek taníttatását, későbbi pozícióba juttatását. Ide született Edit. Régi arisztokrata nagyszülők, elszegényedett értelmiségi szülők. Edit nem egy zseni, átlagos képességekkel, átlagos testi adottságokkal. A család legidősebb gyermeke, van még egy húga és egy öccse. A tanulás sosem volt erőssége, de kitartással és szorgalommal (no meg némi apai hátszéllel) sikerült szert tennie egy pedagógus diplomára. Ebben a hivatásban tevékenykedik azóta is, nem jobban és nem rosszabbul, mint az átlag. A húszas évei elszaladtak, és azt vette észre: egyedül van, nincsenek a környékén férfiak. A család és a barátok egy darabig próbálkoztak a kommendálással, de Edit bizonytalansága mindenkit elijesztett. Kettősséget sugárzott: részint az arisztokratikus öntudatot, részint pedig a komplexusokkal teli szorongást. A környezete hamar értésére adta: kevés vagy. Nem vagy sem túl szép, sem túl okos. A család döntött a sorsáról, ő lesz a vénlány, aki otthon marad és idős szülei támasza lesz. Edit elfogadta a döntést, hiszen ha ijesztette valami, akkor az az önállóság gondolata volt. Mindig megmondták neki, hogy mit és hogyan csináljon, ha egyedül kellett döntést hoznia, azonnal pánikba esett: miért teszik ezt vele, úgy is csak elront mindent? Napjait a munka és a család töltötte ki, a szórakozást a zene és az olvasás jelentette. A házimunkában sem jeleskedett, de nem is kellett, hiszen azt a család idősebb nőtagjai látták el. Egy napon megtörtént a csoda, bemutatták neki Lajost. A férfi igazi törpediktátor volt, arroganciával leplezte hiányosságait. Hamar rájött, Editet neki teremtette az Ég, nála is gyengébb és kiszolgáltatottabb. Bevetett mindent és hamar célba ért, a nő neki adta féltve őrzött kincsét. A család mély megdöbbenésére esküvő és gyermekáldás következett. Edit úgy érezte rá mosolygott végre a szerencse, párt talált, családot alapított. Családi segítséggel vásároltak egy lakást és ott próbáltak meg önálló életet teremteni maguknak. Lajos hátterét három nő adta, egy mártír édesanya és két nővér. Edit hamar szembesült vele, ő most is csak kiszolgáló személyzet, elvárják tőle, hogy új családja kedvére tegyen, kiszolgálja őket, süssön-főzzön, minden hétvégén vendégeket fogadjon. A mama beteges volt, állandó speciális diétát követelt, a sógornők pedig különleges kiszolgálásra vágytak. Nem sokban különbözött ez a régi életétől, azt gondolta ez így jó, így helyes. Lajos miután megszerezte amire vágyott – egy odaadó nőcselédet – hamar felfedte valós énjét, a jellem gyenge akarnokot. Edit bármit tett csak kritikát és szidást kapott. A férje csak degradálóan szólt róla, a füle hallattára szapulta mindenkinek. Folyamatosan erősítette benne a tudatot, miszerint ő semmire nem jó, örülhet, hogy van egy megértő férje, aki megengedi, hogy mellette éljen. A szexualitás sosem volt tökéletes, ezért Edit úgy gondolta ez nem több, csak kötelesség. Ha Lajos úgy kívánta (minden szombat este) hűségesen teljesítette asszonyi feladatát. Öröm és érzelem nélkül. Napjai így teltek, hétköznap munka, hétvégén templom és család. Már nem is gondolkodott azon, h. mit vár el ő maga önmagától, arra törekedett, hogy megfeleljen annak, amit tőle elvárnak. Nem asszonnyá, hanem cseléddé vált az évek folyamán, olyanná, akinek hallgass a neve, hiszen trampli és értéktelen. 30 év kitartó kondicionálás meghozta az eredményét. Aztán Lajos továbblépett az élet sűrűjében, zugivóvá és szenvedélybeteggé vált. A család minden pénzét eljátszotta, forgott a kártya és a vesztőgép. Ha kellett, kilopta Edit pénzét a táskájából, ha kellett éjszaka kiosont az automatába és kiürítette a számlát. Edit egy napon azt vette észre, hogy úsznak az adósságban. Tartoznak a villannyal, a fűtéssel, a közös költség hátralék már perrel fenyegeti őket. Lajos eleinte tagadott, Editet vádolta indokolatlan pazarlással. A család is belépett a képbe. Nem azért, hogy segítsenek, hanem azért, mert egyik fél értékrendje és renoméja sem engedhette meg az eladósodást. Segítettek, de ez a lépés sarokba szorította Lajost. Feltételt szabtak: kezeltesse idült alkoholizmusát és játékszenvedélyét. Természetesen megígérte, de ravaszul átlátta, a helyzet megoldására megint Editre van szüksége. Előkapta hát régi sármos énjét és megpróbálta az asszonyt könyörgésekkel és ígéretekkel meglágyítani. Edit lelkében mindig élt egy homályos hálaérzet, hiszen ez a férfi szabadította meg a vénlány sorsától. Újra beadta a derekát és Lajos cinkosává vált, hibáit és botlásait ezentúl már ő takargatta a család előtt. Lajos újra biztonságba érezhette magát, a szerepe a végére ért, újraéledt a törpediktátor. Közben a gyermekük felnőtt. Egész életében azt hallotta és látta, anyja értéktelen, csak arra jó, hogy kiszolgálja a család értékes tagjait, például az apját és őt. Felvette a lenéző stílust és az apja másává vált. Neki is minden járt. Edit ma 50 éves. Mit is tehetne? Elválni? A vallása sem engedi. Szembeszállni a férjével, gyermekével, családjával? Sosem volt képes rá. Egyedül mindent újrakezdeni? Honnan venne ehhez erőt? Mit tehet hát? Marad Lajossal, alázatosan szolgálja a családot és csak néha bizonytalanodik el: biztos, hogy neki csak ennyi jár? Ereje lépni nincsen, lehetősége szinte semmi. Éli az életét napról napra így tovább.
Jobb híján………
Hol az idő?
2009 július 29. | Szerző: Twisk
A “restellem” itt most egy picit enyhe kifejezés. Ez gyalázat amit műveltem. Szegény kicsi blogom. Egy év….. Teremtőm.
A legnagyobb katyvasz: 40 éves lettem. Ez érdekes dolog. Nem vagyok tőle depis, nem zakkant meg, de néha éjjel szűkölve arra ébredek, hogy már mindjárt vége. És én nem akarok meghalni. A fiamat nem vették fel az egyetemre, gyanakszom a fizetős szakra bekerül. De már megint 110 000 Ft/félév. Miből? A túró tudja, de eddig még mindig mindent megoldottam ha eljött az ideje. Hiába a munka, hiába a gürcölés, ha a számlára annyi érkezik fizetéskor amennyi. Nem akarom elkiabálni, de talán túléltük a nagy devizahitel válságot. Rengeteg pénz volt, de amikor felvettem a hitelt, úgy döntöttem, hogy inkább hosszabb lejárat és kevesebb törlesztő, mert ki tudja mi lesz. És hát lett.
Vannak napok, amikor azt érzem, hogy most minden nagyon rossz. A lányom bizonytalansága, a fiam elkeseredett helykeresése, a kapcsolatom ami ugye van és jó is, de az adott keretek között mindig csak olyan lesz amilyen.
Vasárnap felmentve!
2008 június 18. | Szerző: Twisk
Szörnyű egy blogoló vagyok. Mentség ha azt írom, h. van kivel megbeszélnem a vanmit?
Nem. Ez nem mentség.
Egy blog olyan, mint a Kisherceg Rókája. Megszelídítettem, létrehoztam, és most felelős vagyok érte.
Jelzem ez egy rendes, kedves kicsi blogocska, türelmes és kitartó. Mindig megvár, bármennyi időre is hagyom el.
És jelentem: SZERETEM A VASÁRNAPOT.
Részint mert szabadságon vagyok, részint mert ki lehet nyúlni a tv előtt és lehet agyelszívós módon bámulni a Naplót. És persze nem kell hazamenni. Mert már két helyen vagyok itthon.
Amikor a páromat felhívom, h. már hazaértem, megkérdezi “hozzád vagy hozzánk”?
Jó ez így. Csak van pár holmi, ami hiányzik és nem lehet egyszerre két helyen. Mert ugye, min. 50 kedvenc könyvet nem hurcol az ember a retiküljében, még ha nagyon izmos akkor sem. Na jó, még 25-t sem.
De jó, h. mindig van megoldanivalóm! 😀
A járós rúd avagy lesz ennek vége?
2007 október 10. | Szerző: Twisk
Megtettem azt, amire gondolni sem szeretek. Ki kellett számolnom, hogy mennyi a családomban az egy főre jutó jövedelem. Mit mondjak? Dobtam egy hátast. Fogalmam nincs, hogy mitől nem haltunk még éhen és mitől van még villany a lakásba. Mostanában pedig egyik dolog jön a másik után. Hol a fiam nincs benn az OEP rendszerben, hol illetéket kellene fizetnem, hol az elektromosok küldenek levelet nemlétező tartozásról…. Igaz, ezek a gondok mindig megoldódnak. De mégis. Az adrenalin szintem sosem alacsony. Egyre többet gondolkodom azon, hogy kellene még egy munka. De mi? És mikor? Egy héten nincs két nap, amikor ugyanúgy kellene dolgoznom. Hol reggel, hol délután, hol meg egész nap….. Így nem lehet konkrét feladatot vállalni! A gyerekeim tolerancia-bajnokok. Mindent megértenek és mindent elviselnek, de szeretnék nekik jobb életet adni. Félek ha ezt a munkát feladom, akár még a létbizonytalansággal is megismerkedhetünk. A fő feladat: mindenképpen megtartani a lakást. ami most van, erre elég, és semmi másra. Arról nem is beszélve, hogy ha erőmön felül dolgozom, mikor dőlök ki? A táppénz mire elég? Eh…… Megint a régi nóta, kérdés, kérdés hátán. Ennek a blogolásnak azt hiszem ez az egyik legnagyobb előnye. Szinte “hangosan” gondolkodom. A pénztelenség lassan felőrli a kapcsolatokat is. A párom is küzd a mindennapokkal. Próbál mindent megadni a gyermekének, és ettől kevés időt tud vele tölteni. Ezt úgy kompenzálja, hogy még többet akar neki adni, de az még több munka és még több pénz. És még kevesebb idő. De az időt nem csak a gyerektől veszi el, hanem sajnos tőlem is. Már szinte csak hétvégén vagyunk együtt. A napi pár perces telefon semmit nem pótol. Hiányzik az ölelés, az érintés, az összebújás. Nem akarok kipipálható feladat lenni. Nem követelek, nem csapkodok, próbálom segíteni, de látom a vergődést. S közben én is vergődöm. Tényleg ez lenne a sorsunk? A mindennapok harcainak martalékul dobni az életünket? Tényleg csak akkor élhetünk ha a gyerekek felnőttek? És mikor nőnek fel? Egy bizonyos aspektusból soha. Az élet meg olyan rövid. És a stressz felőről. Nőt, férfit egyaránt. A taposómalmot le kell cserélni……. talán egy ima-malommá?
Egyik “zsengém”
2007 szeptember 9. | Szerző: Twisk
Hiba-monológ
Engedjék meg, hogy bemutatkozással kezdjem. Hiba vagyok. Nagy Hiba.
A sokat keresett és gyakorta megtalált. Csoda, hogy a nevemet még nem koptatták halálra. Olyan vagyok, mint a mesebeli dzsinn. Szólítanak és megérkezem. Fárasztó egy munka, de nálunk családi hagyomány.
Lassan úgy érzem, egész iparágak épülnek rám. Hibakeresők, hibajavítók, hibaelhárítók próbálnak belőlem megélni. Csak azt felejtik el, hogy nélkülem ők sem lennének. Én vagyok a fény és ők az árnyékaim. Még szerencse, hogy a túlélésben verhetetlen vagyok.
Néha vannak egészen könnyű munkáim is. Ilyenek a számtani hibák vagy a hibás alkatrészek. Aztán ott a számítástechnika világa. Hiba a szerverben, hiba a rendszerben, hiba a szolgáltatóban…. Az egyik legjobban fizető munkám. Még akkor is, ha gyakran a társammal együtt teszem.
Ő Baj. Ismerik! Baj van! Hol a hiba? A bevételen természetesen osztozunk.
A világ változik, de én mindig maradok. Nézzék végig a történelmet! Hibázott Kleopátra, Nagy Sándor, Cézár….. És utódaik csak folytatták a sort. De ha már itt tartunk. Az emberi kapcsolatokat nem szeretem. Ott csak bűnbaknak használnak engem.
„Hiba volt beléd szeretnem, hiba volt megcsalnom, hiba volt megnősülnöm, hiba volt elválnom, hiba volt elmennem, hiba volt maradnom, hiba volt vele lefeküdnöm…..” Mindig csak én? Az embereknek soha sincs semmi felelősségük?
Kimondják a varázsszót és ennyi? Ezt nem tartom túlságosan igazságosnak. Bár engem nem szoktak megkérdezni. Csak örülnek, hogy vagyok. Van kire fogni. Amikor átvettem a családi vállalkozást, apám azt mondta: „Fiam! Ez munka! Itt nem lehet érzékenykedni.” És igaza volt. Csak talán bennem sem stimmel valami. Hiába tudom, hogy ez a hivatásom. Valamiért az emberek mégis rossz érzéseket keltenek bennem. Gondolkodás nélkül megbántják egymást, aztán füttyentenek értem. „Hibáztam, bocsáss meg!” És evvel már minden el is van intézve.
Hát nem tudom. Talán lehetne a tetteik előtt gondolkodni, mérlegelni, latolgatni. Csak teszik az ostobaságaikat vég nélkül. Aztán a másik is vádolhat engem kedvére. A te hibád volt. Remek. Talán ha egyszer megkérdeznének engem is és még végig is hallgatnának. Akkor talán elmondhatnám, hogy mindenki hibázik. Ki itt, ki ott. Ki kisebbet, ki nagyobbat. Mert én teljesen demokrata vagyok. Mindenkihez tartozom. Tartozom férfihez és nőhöz, gyerekhez és felnőtthöz, kicsihez és nagyhoz. Tartozom lányhoz és fiúhoz, főnökhöz és beosztotthoz, férjhez és feleséghez.
Én mindenkit ismerek. Ismerem a kudarcot és ismerem a csüggedést. Ismerem a fájdalmat és a depressziót. A bánatot és a meddőséget. A válságot és az útkeresést. Csak az emberek egyet szeretnek elfelejteni. Azt, hogy mennyit köszönhetnek nekem. Mert ha már felismernek engem, sokkal könnyebb tovább lépniük. A hálát sosem vártam el. Vagy mégis? Tud a hiba hibázni? Végül is miért ne?
Most sincs időm! Mennem kell. Valami politikus rángat elő hajamnál fogva. Őt sem szeretem, de nekik bérletük van hozzám. És én ugrom egy szavára. A hibbant hiba. Gondolkodtam már azon, hogy felmondok. Az emberek tanuljanak meg ésszel élni és gondolkodni. Csak Felelősség kolléga kereken kijelentette, hogy azt meg már ő nem bírná. Mit tehetek? Maradok.
És ha valakinek nem tetszik ez a kis monológom, küldjön egy hibajelentést. Ígérem, megnézem. Aztán elsüllyesztem, mint az emberek a kellemetlenségeket.
Köszönet a Hozzászólóknak…..
2007 június 21. | Szerző: Twisk
Az írásra ma már nem motivál más, mint az, hogy talán erőt és reményt tudok adni másoknak. Mert az élet olyan amilyen, de talán egy picit mi is alakíthatunk, változtathatunk rajta. És olyan nincs, hogy nincs remény. Kilátástalan helyzet talán van. Mint az okos mondás tartja: “már látom az alagút végén a fényt, csak nem értem, hogy miért dudál….”. 🙂 Ahhoz, hogy fel tudjak állni, rengeteg segítséget kaptam, de talán a legtöbbet magától a Teremtőtől. A személyiségemben van valami hallatlan dac, ellenkezés. És ma már tudom, erőm is van. Kell lennie, hiszen anya vagyok. Valahol azt olvastam, hogy mindig a gyerek választja a szülőt. Talán én azért választottam magamnak anyámat, mert mellette korán megtanultam, hogy magamon kívül ne nagyon számítsak senkire. És nekem ez kellett útravalónak. Innen az erőm, a mentalitásom.
Köszönöm nektek hozzászólók, hogy drukkoltok, hogy megerősítetek. Tényleg jólesik.
Maga a történet…..
2007 június 20. | Szerző: Twisk
Nos. Ígéretem szerint lemerülök az emlékeim közé, bár azt már látom, h. ez nem is annyira egyszerű feladat. Keresem a fonal végét.
Úgy emlékszem, h. arról még beszélgettünk, h. az exem pánikbetegsége és depressziója egyre súlyosabb méreteket öltött.
Napi 24 órából kb. 20-at töltött alvással, a fennmaradó 4-et aktív tevékenykedéssel.
Ezt viszont kizárólag éjjel. Könnyen megtehette, hiszen ő nem dolgozott már hónapok óta.
A menetrend a következő volt. Délután kettőkor felkelt. Egy óra jövés-menés után visszafeküdt aludni, hiszen lássuk be, elfáradt. Aludt olyan hat-fél hétig, majd felkelt egy órácskát tévézni. 8-ra ismét álomba merült, hiszen energiát kellett gyűjtenie az éjszakához. Úgy éjfél felé ébrednie kellett ebédelni és hajnali négyig tevékenykedni. Ajtót csapkodni, szekrényt pakolni, járkálni, idegből krumplit pucolni….. Szóval mindenféle csendes elfoglaltságot találni. Egy dolgot nem lehetett mellette. Vagyis kettőt. Élni és pihenni.
Sajnos nem csak nekem. A gyerekeknek sem. Beszéltem a neurológusával. Tőle a következőt tudtam meg. Betegségtudata nincs. A kezeléseket visszautasítja, egyetlen dolgot lehet rajta áttolni, a gyógyszeres kezelést. Gyakorlatilag folyamatos szedálás alatt áll, mert a gyógyszereit viszont saját belátása szerint szedi. Néha kicsit többet, néha kicsit kevesebbet, mint amennyit kellene. Az akarata ellenében semmit nem tehet sem vele, sem érte.
Felnőtt ember, minden emberi joggal felruházva. Jogunk, az nekünk is van, mindezt csendben tűrni. Kommunikálni már nem volt annyira könnyű vele. Az anyagi helyzetünk hamar katasztrofálissá vált. Egyedül, pedagógus bérből, nem igazán sikerült négyünket eltartanom. Ekkor került előtérbe a ma is élő paradoxon: nem dolgozik, mert ahhoz beteg, de nem kezelteti magát, mert annyira meg nem beteg. Rövid úton kijelentette, h. dolgozni nem is fog, mert az neki terhes és fárasztó, majd leszázalékoltatja magát és talán, akkor majd, vállal mellette négy órás munkát. Az csak egy év, azt ki kell bírni. Neki ez menni fog gond nélkül. Tehát ez volt az ő oldala. A miénk viszont egészen másként nézett ki.
A gyerekek kialvatlanok és zaklatottak voltak folyamatosan. Az iskolában erősen alulteljesítettek. Ez a fajta lét ugyanis konfliktust konfliktusra halmozott. Ha bármit is mertünk szóvá tenni, azonnal agresszívvé vált. A fiam kerülte, ha tudta, de a lányom 14 éves egoja sokszor berzenkedett. Volt olyan, amikor arra léptem be munka után az ajtón, h. a kicsi a földön fekszik, az apja meg üvöltve rugdossa. Ezért már csak akkor jött a gyerek haza, ha én is otthon voltam. A fennmaradó időt a barátnőinél töltötte. Szép, nyugodt családi élet.
Közben erős átalakuláson mentem át. Fél év alatt a stressz hatására közel harminc kilót fogytam. Teljesen logikusan. Az aktívan töltött órák száma megnőtt, a gyomrom viszont állandóan összeszorulva egzisztált, tehát enni nem tudtam. Az energia felhasználás sokszorosára nőtt a bevitelhez képest. Minden hatékony fogyókúra alapja ez. Szó se róla, volt miből fogynom, hiszen az idők folyamán tetemes bánathájat növesztettem magamra.
A környezetünkben csak kevesen tudták, h., mi zajlik nálunk. Igazán képben csak a barátaim voltak. Az egyetem utolsó szemeszterét tapostam. Félévenként 95 ezerért, ha beledöglöm sem akartam évet ismételni. Ebből az exem csak annyit látott, egyre csinosabb vagyok.
A visszajelzések is ezt erősítették bennem. Lassan újra Nő-vé váltam. Neki szent meggyőződése lett, hogy mindezt azért teszem, mert pasizom és csalom őt. Igaz, h., szex, már közel öt év óta nem volt köztünk, mert fizikailag képtelen volt rá. Mindezek dacára folyamatosan próbálkozott volna vele. De a napi konfliktusok és az újonnan kialakult életformánk mentén én már az érintését sem tudtam elviselni. Aztán elérkezett az a nap. A pokol napja, a mindent eldöntő és megváltó nap. Éjjel megint nem aludtunk. A gyerekek elmentek iskolába, nekem csak 11-re kellett mennem. Ő aludt. Tehát úgy éreztem, ha visszadőlök egy órára aludni, senkinek nem ártok. Visszaájultam, majd kb. egy óra múlva arra ébredtem, h., rajtam fekszik, és a jogait követeli. Hamar rá kellett ébrednem a saját tehetetlenségemre.
A meglepetés ereje is mellette állt. Nem ragozom. Azon a délelőttön megerőszakolt. Olyan fájdalmat én még életemben nem éreztem. Hangosan zokogtam. Ettől ugyan rövid időre észhez tért és abbahagyta, de már késő volt. Kérlelt, h., bocsássak meg neki, nem is tudja mi történt vele. Elismerte, h., egy állat. De a lényegen ez nem változtatott. Napokon át ömlött belőlem a vér. El kellett mennem az orvoshoz, aki megállapította, h. felszakadt a méhszájam. Napok teltek el. Már nem akartam élni. Hivatalból fel akarta jelenteni, de én nem mondtam el, h., mi történt. A doki csak annyit mondott: gyerekei vannak, ezért nem halhat meg.
Ha gondolja, itt egy telefonszám. Pszichológus, specialista…… Keresse meg. Itt láttam be, h., egyedül képtelen vagyok felállni. És a gyerekeimnek szükségük van rám. Nem hagyhatom ebben a helyzetben magukra őket. Közben a szakdolgozatom leadási határideje egyre közeledett. Muszáj volt gőzerővel dolgoznom rajta. Tehát az egész napot kettesben kellett a lakásban töltenem vele. Ez úgy történt, h., az msn-en v. a skype-on a mikrofon folyamatosan be volt kapcsolva, a túloldalán a barátaim ügyletet tartottak, hogy hallják, ha bármi történik velem.
Felhívtam a pszichológust. Hát, mit mondjak. Hozzá képest Csernus doki egy kedves, jóindulatú, joviális ember. Az első együtttöltött 4 óránkat végigzokogtam. Amikor eljöttem tőle, mérhetetlenül haragudtam rá. De másnap már úgy ébredtem, h., mégis élni akarok.
Nem tett mást, mint megértette velem, h., lépnem kell. Nem várhatom a csodát, a segítséget, mert nincs. Vagy én teszek lépéseket, vagy rámegyünk, ahányan vagyunk. Közben az ex már nem gondolta úgy, hogy hibázott. Először is nem volt erőszak, mert ő akarta. Aztán neki ehhez joga is van, hiszen a férjem. Továbbmenve meg én provokáltam, a puszta megjelenésemmel. Zokszó nélkül felmentette önmagát. Már nem mertem mellette aludni éjjel sem. Inkább a gép előtt ültem és a neten szörföztem. Aztán bekövetkezett a végső szakadás. Egyik éjjel megállt mögöttem és újra megpróbálta ugyanazt. De már nem ért váratlanul. Akkor már tudtam, hogy képes rá, és megteszi megint. Felugrottam és a földre löktem. Ez őt érte váratlanul. A nyakára térdeltem és az arcába sziszegtem: ha még egyszer hozzám nyúl, megölöm, mert én még egyszer nem kerülök kórházba miatta. Erre a mondatra lépett be a fiam, aki a dulakodás zajaira ébredt fel. Tudni akarta, hogy mi történik. Magyarázatot követelt. Nem tudtam mit mondani. Azt feleltem, kérdezze az édesapját, mert én képtelen vagyok erről beszélni. Szó szerint nem idézném a választ, amit kapott. A lényege ez volt: azért kellett kórházba mennem, mert helyre akartam állíttatni szüzességemet a következő pasimnak. Bármennyire is nem akartam, kénytelen voltam néhány dolgot elmondani.
A lányom is felébredt és nekirontott az apjának. Zokogva, üvöltve ütötte-verte.
Ez volt márciusban. Azóta sem beszél vele. Az ő kis kamasz női lelkét viselték meg a történtek a legjobban. Azt az éjszakát az ex a kocsiban töltötte. De azt gondolta, minden mehet tovább, mint eddig. Én már tudtam, vége. Ezt így nem lehet tovább folytatni. Leültem vele beszélgetni és elmondtam neki, ha nem megy el ő, én szedem össze a két gyereket és elköltözünk édesanyámhoz vidékre. Kértem, beszéljen a szüleivel és menjen el hozzájuk lakni. A válasz: jó, majd. A majd egyre csak váratott magára. A halogató taktikát választotta, mint annyiszor élete során. Ez sem volt könnyű, de nem bírt átlépni önmagán. Megint tett valamit, amit nem kellett volna. Hozzám, már nem mert nyúlni. Viszont tett egy megjegyzést a lányára. A kicsi egy szál pólóban jött ki a fürdőszobából, ahogy az eltelt 14 évben mindig. És rászólt: ne mutogassa neki a seggét. Tehát elkezdett a lányára is szexuális tárgyként tekinteni. Éjszakánként újabb szórakozást talált ki magának: pornófilmeket nézett. Majd ezt követően megállt az ágyam mellett és hosszan ecsetelte a jogait és szükségleteit. Hamar megtanultam nem aludni. Minden egyes fizikai közeledése dulakodásba torkolt. Már nem voltam védtelen. Eljutottam arra a pontra, hogy ez harc. Vagy ő, vagy én. De rám szükségük van a gyerekeimnek. Ugyan az egyetem és az iskola Pestre kötött bennünket, de közöltem vele, ha június 15-ig nem megy el, megyünk mi.
És nem szégyellem, megzsaroltam. Birtokomban volt az orvosi látlelet. Megfenyegettem, vagy elmegy és szépen, csendben, közös megegyezéssel elválunk, vagy feljelentem családon belüli erőszakért. Az egyetemi vizsgaidőszakom kellős közepén elköltözött. Azt mondta, ha elmegy, éhen fogunk dögleni. Tett is érte. Az elköltözése estéjén vettem észre, hogy magával vitte minden pénzünket és az összes aranyamat. Ott álltam három hétre két gyerekkel, háromezer forinttal. De megoldottam. Lassan felálltunk. Még vissza-visszajárt, de a lányom minden egyes alkalommal vagy kidobta, vagy be sem engedte. A nővérem jogász. Megcsinálta az összes papírt, az egyezséget és május 19-én beadtam a válókeresetet. Aláírta a közös megegyezést. Ebben az szerepel, hogy a lakás felét megvásárolom tőle. Jelzálogot veszek fel a lakásra és kifizetem belőle. Ebbe bele is nyugodott. A gyerekek is kezdtek felállni, az utolsó hónapban egyre jobban teljesítettek az iskolában. Szépen, lassan rendeződni látszott minden.
Aztán történt valami. Május 29-én kaptam egy üzenetet: a myvipen F. ismerősnek jelölt. Hát evvel aztán nem foglalkoztam egy percet sem. Azon tűnődtem ki a fene az az F.?????? De annyira nem érdekelt, hogy meg is nézzem. Már hozzászoktam, hogy időről-időre idióták találnak meg. De 30-án kaptam még egy üzenetet: ezek a gyönyörű szemek nem hazudnak, 25 év óta sem felejtettelek el. És teljes név aláírva. Akkor kaptam a fejemhez. F. az első szerelmem volt. Együtt nőttünk fel, 10-től 14 éves korunkig együtt jártunk. Na nem komolyan, csak mint a gyerekek. Kézen fogva mentünk haza az edzésről, a sarkon puszival búcsúztunk. És egyszer csak ők elköltöztek. 25 évre elszakadtunk egymástól. Tőle tudom, ő sosem adta fel. Mindig keresett. És akkor megtalált. A sors iróniája: a válókeresetét május 9-én adta be. A felesége elhagyta, egyedül neveli a két gyermekét. Felvettük a kapcsolatot és találkoztunk. A randi másnapja óta együtt vagyunk. Ennek már több mint 1 éve. A szerelem, ami egykor egymáshoz fűzött bennünket változatlan maradt. Bár mindketten válunk, és rengeteg gondunk van, miénk a földi boldogság. Megtaláltuk a párunkat. Azt, akihez igazán tartozunk és mindig is tartoztunk. Aki a másik felünk. Aki csak ránk néz és befejezi a félig kimondott gondolatunkat. Tőle kaptam életem legnagyobb ajándékát: újra tudok aludni. Az első végigaludt éjszakát a karjaiban töltöttem. Reggelre szegényem tönkrezsibbadt, de nem mert elengedni, mert azt akarta, aludjak végre. És ez azóta sincs másképp. Én, aki sosem tudtam mással aludni, hozzábújva alszom, ha csak tehetem. Mert együtt élni sajnos nem tudunk. Messze lakunk egymástól. Ha hozzáköltöznénk (az ő lakásában elférnénk) napi másfél óra utazást jelentene nekem is és a gyerekeimnek is. Reggel ennyivel kellene korábban indulnunk. Ezt velük még nem tehetem meg. Arról nem is beszélve, hogy a lányom imádja, és gond nélkül elfogadja ezt a helyzetet, de a fiam ellenáll. Nehezen emészti, hogy egy másik férfi van jelen az életemben. Remélem az idő majd ebben is segít. Az válóperünk már megvolt, az ex semmiben nem gördített akadályt. A pénzét akarja mihamarabb. Mert a szülei sem viselik el. Csak nekik még az enyémnél is alacsonyabb a tolerancia küszöbük. Én 17 évig bírtam. Nekik a 10 hónap is sok volt. Ez engem csak abban erősít meg, hogy jó döntést hoztam. Felálltam. Igaz, sokan segítettek benne. Segítettek a gyerekeim, a barátaim, a pszichológusom és nem utolsó sorban a szerelmem. Leállamvizsgáztam és próbálom a normális mederbe visszaterelni az életünket. Úgy látom, megy. Mindenki megnyugodott, én boldog vagyok. Dolgozom, nevelem a gyermekeimet, és közben mérhetetlenül élvezem, hogy újra nő vagyok és társ. Nem tudom ez a boldogság meddig tart. Nem tervezünk. A mának élve élvezünk minden együtt töltött percet. A nappalokat és az éjszakákat egyaránt. Az ő gyerekei elfogadnak és szeretnek. Sőt. A 11 éves kislánya mindennél jobban ragaszkodik hozzám és a lányomhoz.
Konklúzió? Az nincs. Talán csak annyi, h. lényegesen többet bírunk ki, mint amennyit magunkról gondolunk. Ha nem vagyunk helyzetben, nem is sejtjük, h. mi-mindenhez van erőnk. Ha rákényszerít bennünket az élet…….
Nem az én érdemem…..
2007 június 14. | Szerző: Twisk
“Hogyan választ az Úr anyát a fogyatékos gyermeknek?– részlet Erma Bombeck írásából –
1988-ban csaknem 100 000 asszonynak született fogyatékos gyermeke.
Gondoltak már arra, hogy vajon az Úr hogyan választ anyát a fogyatékos gyermekeknek?
Látom magam előtt az Urat, ahogy a magasból letekintve nagy gonddal és körültekintéssel válogatja ki eszméinek megtestesítőit, és utasítja az angyalokat, hogy jegyezzenek be mindent egy nagy könyvbe.
– Arnold Elizabeth: fiú, védőszentje: Mátyás.
– Frederick, Marjorie: leány, védőszentje: Cecília.
– Martin, Caroline: ikrek, védőszentjük. adjuk nekik Gellértet. Ő már hozzászokott a közönségességhez.
Végül az Úr átnyújt egy nevet az angyalnak, és elmosolyodik:
– Ennek az asszonynak adjunk egy fogyatékos gyermeket.
Az angyal kíváncsiskodik:
– Miért éppen neki, Uram? Hisz olyan boldog!
– Éppen azért – mosolyog az Úr. – Hogy adhatnék fogyatékos gyermeket olyan asszonynak, aki nem ismeri a nevetést? Kegyetlenség volna.
– De lesz-e hozzá elég türelme? – kérdezi az angyal.
– Nem akarom, hogy túl sok türelme legyen, mert akkor belefullad az önsajnálatba és elkeseredésbe. Ha túlesik az első megrázkódtatáson és legyőzi a sértettség érzését, jól fog boldogulni a helyzettel.
Figyeltem ma ezt az asszonyt. Megvan benne az az öntudat és függetlenség, amely oly ritka és oly szükséges erény egy anyában. Látod, olyan gyermeket adok neki, aki a saját világában fog élni. Az anyának ezzel kell majd együttélnie, és ez nem könnyű dolog.
– De Uram, talán nem is hisz benned!
Az elmosolyodik:
– Az nem baj. Azon segíthetünk. Ez az asszony tökéletesen megfelel. Megvan benne a megfelelő egészséges önzés.
Az angyal levegőért kapkod:
– Önzés??? Hát az önzés erény?
Az Úr bólogat:
– Ha nem tud néha elszabadulni a gyerekétől, nem fogja bírni a dolgot. Igen, ő az az asszony, akit megáldhatok olyan gyermekkel, aki nem tökéletes. Most még nem tudja, de irigyelni fogják őt. Soha nem fog bedőlni az üres szavaknak. Soha nem fog megtenni konvencionális lépéseket. Amikor a gyermeke először mondja neki, hogy ,,mama!”, csodát fog átélni, és ennek tudatában is lesz. Ha elmeséli vak gyermekének, milyen egy fa vagy a naplemente, olyannak fogja látni a teremtményeimet, amilyennek kevesen látják. Úgy látja majd a dolgokat, olyan tisztán, ahogy én látom. A tudatlanságot, a gonoszságot, az előítéleteket. És megengedem neki, hogy fölébük emelkedjen. Soha nem lesz majd egyedül. Minden napján, élete minden percében mellette leszek, mert az én munkámat fogja végezni, és ez olyan biztos, minthogy mellette állok.
– És ki legyen a védőszentje? – kérdezi az angyal, és tolla megáll a levegőben.
Az Úr elmosolyodik:
– Elég ha adunk neki egy tükröt…”
A fiam Asperger szindrómás……
2020 január 21. | Szerző: Twisk
Idő…..
Idő múlik, gumi nyúlik. Nem vicces, de igaz. A napok úgy peregnek el, mint a pattogatott kukorica. Hajnalon kelés, aztán hajrá. Nem. Nem fogom leírni, hogy nehéz. Nem, nem fogom leírni, hogy elegem van. Elegem van abból, hogy mindig, mindent nekem kell megoldani. Ugyanakkor baromi jó érzés, hogy szükség van rám. Hogy fontos vagyok. Tudom, ez ambivalens dolog. Az emberek egy része fél a felelősségtől. Én szeretem a felelősséget. Szegény felelősség…… Mit tehet bármiről is? Hamarosan….. Nagyon közel az idő, amikor újra döntést kell hoznom. Akarom, vállalom tovább? Érdekes érzés. Ma igen. Holnap talán nem. Aztán újra igen. Billeg a mérleg nyelve. Libikóka. Lehet, szabad kimondani/leírni, hogy nem tudom? Elveszíti a hitelét egy bizonytalan vezető? Pusztán azért, mert ember? Ó. Most jutott az eszembe. Erről még nem is meséltem. Fogok. Ígérem.
Oldal ajánlása emailben
X