Egyik “zsengém”

2007 szeptember 9. | Szerző: Twisk |

 

Hiba-monológ

 

 

 

Engedjék meg, hogy bemutatkozással kezdjem. Hiba vagyok. Nagy Hiba.

A sokat keresett és gyakorta megtalált. Csoda, hogy a nevemet még nem koptatták halálra. Olyan vagyok, mint a mesebeli dzsinn. Szólítanak és megérkezem. Fárasztó egy munka, de nálunk családi hagyomány.

Lassan úgy érzem, egész iparágak épülnek rám. Hibakeresők, hibajavítók, hibaelhárítók próbálnak belőlem megélni. Csak azt felejtik el, hogy nélkülem ők sem lennének. Én vagyok a fény és ők az árnyékaim. Még szerencse, hogy a túlélésben verhetetlen vagyok.

Néha vannak egészen könnyű munkáim is. Ilyenek a számtani hibák vagy a hibás alkatrészek. Aztán ott a számítástechnika világa. Hiba a szerverben, hiba a rendszerben, hiba a szolgáltatóban…. Az egyik legjobban fizető munkám. Még akkor is, ha gyakran a társammal együtt teszem.
Ő Baj. Ismerik! Baj van! Hol a hiba? A bevételen természetesen osztozunk.

A világ változik, de én mindig maradok. Nézzék végig a történelmet! Hibázott Kleopátra, Nagy Sándor, Cézár….. És utódaik csak folytatták a sort. De ha már itt tartunk. Az emberi kapcsolatokat nem szeretem. Ott csak bűnbaknak használnak engem.

„Hiba volt beléd szeretnem, hiba volt megcsalnom, hiba volt megnősülnöm, hiba volt elválnom, hiba volt elmennem, hiba volt maradnom, hiba volt vele lefeküdnöm…..” Mindig csak én? Az embereknek soha sincs semmi felelősségük?

Kimondják a varázsszót és ennyi? Ezt nem tartom túlságosan igazságosnak. Bár engem nem szoktak megkérdezni. Csak örülnek, hogy vagyok. Van kire fogni. Amikor átvettem a családi vállalkozást, apám azt mondta: „Fiam! Ez munka! Itt nem lehet érzékenykedni.” És igaza volt. Csak talán bennem sem stimmel valami. Hiába tudom, hogy ez a hivatásom. Valamiért az emberek mégis rossz érzéseket keltenek bennem. Gondolkodás nélkül megbántják egymást, aztán füttyentenek értem. „Hibáztam, bocsáss meg!” És evvel már minden el is van intézve.

Hát nem tudom. Talán lehetne a tetteik előtt gondolkodni, mérlegelni, latolgatni. Csak teszik az ostobaságaikat vég nélkül. Aztán a másik is vádolhat engem kedvére. A te hibád volt. Remek. Talán ha egyszer megkérdeznének engem is és még végig is hallgatnának. Akkor talán elmondhatnám, hogy mindenki hibázik. Ki itt, ki ott. Ki kisebbet, ki nagyobbat. Mert én teljesen demokrata vagyok. Mindenkihez tartozom. Tartozom férfihez és nőhöz, gyerekhez és felnőtthöz, kicsihez és nagyhoz. Tartozom lányhoz és fiúhoz, főnökhöz és beosztotthoz, férjhez és feleséghez.

Én mindenkit ismerek. Ismerem a kudarcot és ismerem a csüggedést. Ismerem a fájdalmat és a depressziót. A bánatot és a meddőséget. A válságot és az útkeresést. Csak az emberek egyet szeretnek elfelejteni. Azt, hogy mennyit köszönhetnek nekem. Mert ha már felismernek engem, sokkal könnyebb tovább lépniük. A hálát sosem vártam el. Vagy mégis? Tud a hiba hibázni? Végül is miért ne?

Most sincs időm! Mennem kell. Valami politikus rángat elő hajamnál fogva. Őt sem szeretem, de nekik bérletük van hozzám. És én ugrom egy szavára. A hibbant hiba. Gondolkodtam már azon, hogy felmondok. Az emberek tanuljanak meg ésszel élni és gondolkodni. Csak Felelősség kolléga kereken kijelentette, hogy azt meg már ő nem bírná. Mit tehetek? Maradok.
És ha valakinek nem tetszik ez a kis monológom, küldjön egy hibajelentést. Ígérem, megnézem. Aztán elsüllyesztem, mint az emberek a kellemetlenségeket.