Akkor mesélek….

2007 május 15. | Szerző: Twisk |

 Az úgy volt, hogy megkaptam a banktól az értesítést, megkapom a jelzálogot. Annyit ugyan nem, amennyit kértem, de bőven annyit, hogy az exemet kifizethetem a lakásból.
Kérem!!!
Engem, a gyermekeit egyedül nevelő pedagógus édesanyát egy bank, egyedül, kezes nélkül alkalmasnak talált arra, hogy belém helyezze a bizalmát és némi tőkéjét.
Na, ez a nem semmi! Ha minden jól megy, még két hét és enyém a lakás. Aztán még kettő és mindent el kell vinnie innen. És soha többé nem jöhet vissza.
Aznap, amikor először vághatom rá a telefon, komolyan mondom, pezsgőt fogok bontani.:)
Nem úgy, mint húsvétkor. Szólt a telefon: az ex. Menjek haza, beszélni akar velem.
Miről az Istenért???? Arról, hogy azt találta ki, hozzánk költözik albérletbe. Hozzánk!!!! Az egy darab szobánkba. Mondtam, na neeee. Azt hittem felrobbanok a dühtől. Honnan talál ez ki ilyeneket?
És hozzátette: engem ez természetesen semmire nem kötelez. Még jó. Naná, hogy nem. Mert ide ugyan nem jössz vissza….. Miért? Ez egy jó ajánlat. Jó??? Kinek? Nekem? A lányomnak Rékának, aki egy év óta egy szót sem beszélt az apjával? Ha meghallja, hogy visszajön, sokkot kap megint.
A párom úgy nevetett, hogy a könnyei csurogtak. Lehet ő fogja fel egészségesen?
Ő miért tud nevetni az exe baromságain? És én miért leszek ennyire dühös?
Egyszer csak rájövök. Majd. Ha nagy leszek és bölcs. De most még kicsi vagyok…. Twisk vagyok.:)