Sosem jó semmi?
2007 június 3. | Szerző: Twisk
A régi Piramis nóta: “ha volna két életem….” De nincs egy van összesen. Nem is olyan régen, ennél sokkal nagyobb problémara kerestem megoldást. Egy darabig azt hittem nincs is….. És volt. Pont erre ne lenne? A párom veszélyes….. Addiktív. Minél több időt töltünk együtt, annál többet lennék vele. Tudom nem volna szabad meg miegymás, de szeretem. Annál nagyobb boldogság nincs, mint amikor az orromat a nyakába fúrom és beszívom az illatát. De. Vannak kötelességeim. Esély arra, hogy együttéljünk zéró. Mert ott a két gyermekem. Velük is kell lennem. Ha nem vagyok velük, szétszed a lelkiismeretfurdalás. Ha a kedvesem nélkül vagyok, akkor a hiányától és a boldogtalanságtól szenvedek. Mi a fészkes fenét csináljak? Egyszerre nem tudok velük lenni. Csak egy van belőlem. Tanácsot nem kérek. Ezt is nekem kell megoldanom. Ki kell találnom. De az az érzésem, hogy csak úgy tudom megoldani, ha megint beáldozom magamat. Ebből viszont elég volt 18 év. A nyár picit talán könnyebb lesz. Nappal a gyerekkel, este a párommal. De meddig lehet ezt bírni? A drágám mindig azt mondja: “tudod, hogy szeretlek”. Tudom. De nem a tudat kell, hanem az érzés. Ahogy magához ölel és megsimogat. Nélküle csak fél vagyok. De a gyerekeknek sem jó. Azért /is/ rúgtam fel a házasságom, mert azt akartam, hogy nekik is jó legyen. Jobb lett, ez tény. De nem tökéletes. Van olyan egyáltalán??????
Utálom a vasárnapot……
2007 május 20. | Szerző: Twisk
Vasárnap az a nap, amikor a páromtól haza kell jönnöm. Az este szörnyű itthon, nem találom a helyemet, mindenbe belefogok, mindent abbahagyok. És szívem szerint venném a cipőm és fordulnék vissza, Hozzá. De nem lehet, mert holnap munka van. És egész héten munka van. Tehát megint ki kell okoskodnom, hogy mikor lehetek megint vele.
Ha most megkérdezné tőlem egy Jótündér, hogy mit szeretnék, azt kérném, hogy élhessünk együtt és ne kelljen utálnom a vasárnapot. Már reggel avval ébredek, hogy: “na, ma van az utolsó nap amikor együtt vagyunk.” Aztán így tellik az egész nap. Már annyiszor megfogadtam, hogy nem hagyom elveszni ezeket a perceket sem….. De sosem sikerül. És mire eljön a délután, az indulás ideje, már sírni tudnék. Aztán hiába itthonról a skype, már nem érzem az illatát, nem hallom a hangját. Mérhetetlenül hiányzik. Akkor is, ha tudom, hogy van. Nekem van. És látni fogom megint. De ezt csak az eszem mondja. A szívem meg azt mondja, hogy vele akarok lenni. Minden percben. Nappal és éjjel, reggel és este. Mert azt még el tudom fogadni, hogy nappal dolgozunk mindketten. Meg ugye, erre van a telefon. De az esték nélküle….. Komolyan mondom, direkt hamar lefekszem aludni, hogy hamarabb éegyen reggel és hamarabb teljen az a buta éjszaka, amikor nem bújhatok hozzá és nem szívhatom be a bőre illatát.
Amikor azt hittem, hogy sosem mászom ki a házasságomból és sosem lehetek boldog, találtam megoldást. De vajon erre van-e?
Kell lennie….. Mindenre van megoldás. Nem tudom mi lesz, de egyszer csak rehabilitálhatom ezt a szegény vasárnapot. 🙂
Egyszerűen tetszik…..
2007 május 19. | Szerző: Twisk
Legyen az ÚR áldása rajtad, a ragyogó fény áldott világossága.
Az Úr fénye vegyen körül, és fénye belőled sugározzon tovább.
Napfényes legyen körülötted az élet, és melegítse fel a lelkedet is,
míg csak átragyog és bevilágít mindent,
és felmelegít minden sarkot, mint egy meleg tűzhely.
Bizalommal lépjen hozzád közelebb az idegen, és engedjen fel dermedtsége melletted.
Szemedből áldott fény világítson,
olyan legyen, mint két gyertya meleg fénye házadnak ablakaiban.
Hívja bátorítóan a fáradt vándort, aki oltalmat keres viharos, sötét éjszakában.
Barátságos tekinteted köszönjön arra, aki találkozik veled.
Legyen az ÚR áldása rajtad, a ragyogó fény áldott világossága.
(Ősi ír áldás)
Tehát mégis…..
2007 május 18. | Szerző: Twisk
Ha lesz időm és energiám, talán egyszer majd leírom, hogy miért volt nehéz szabadulni a házasságnak nevezett pokolból. De most azt gondolom, hogy talán az utolsó utáni pillanatban szálltam ki belőle. Évekig azt hittem nincs kiút, de már tudom, hogy a kétségbeesés kreativvá tesz. Terveztem ezt már régen, csak nem mostra és nem így. De az élet közbeszólt. Vagy a Sors? Van olyan, hogy véletlen? Vagy ha van is, Gondviselés a neve? Nem tudom mit gondoljak. Most veszem csak észre, szerény kis merengéseim immáron már nyitott kérdésekké alakultak. Nyilván mindenkinek más a véleménye. Szabad azt is. De ha hited nincs, sokkal gyengébb vagy. Hány problémát söpörtem a szőnyeg alá avval, hogy jó az Isten, jót ad……
Ha megálltam volna gondolkodni, sehol nem tartanék. Ha azt keresném még mindig, hogy ki a felelős, ki a vétkes, talán még mindig az önsajnálat jó kis langyos pocsolyájában pancsikolnék.
Mert nem tudom ki hogyan van vele, de nekem néha olyan jól esik sajnálni magamat! 🙂 Szegény-szegény kicsi én! Bánt ez a csúnya világ….
Még sirdogálok is mostoha kis sorsom felett. Aztán elunom. Mert mindig rájövök, hogy bár nagyon jó, de felesleges. Sehová nem visz. De a kutya fáját!
Ki tud engem jobban sajnálni, mint én magamat???
Én még soha nem mondtam magamnak, hogy : “Figya…. ebben most momentán nincsen egészen igazad!” . És mindig nagyon-nagyon megértem magam. :)))
Cserébe van egy barátom. Ill. nem egy van, de ez egy kiemelten. Egy férfi ember, aki mintha a lelkem testvére lenne. Mérhetetlenül szeretem. Csak Tesónak hívom, semmi másnak. Na, őt például kerülöm ilyenkor. Bosszantóan másképp látja a dolgokat és rettentően igaza van. És ez felháborító.:) Egy kicsit sajnálgat, és aztán azt mondja: “Hugi! És arra gondoltál már, hogy……?”
És ami ilyenkor következik….. Hááát, az maga a tömény igazságeszencia. Tisztelem és szeretem. Megköszönöm a Sorsnak, hogy mellém vezérelte.
Amikor kiszomorkodtam magam, mindig be kell látnom, hogy igaza van.
Ő az élő példája annak, hogy a tanultságnak és a bölcsességnek vajmi kevés köze van egymáshoz. A környezetemben kilószámra vannak diplomások, tele adatokkal, ismeretanyagokkal….. De minden bölcsesség híján. Tesó egyszerű asztalos. Én nemes egyszerűséggel Pumukli nyomán Farontóbogárnak hívom. De ha gondban vagyok, igazi nagyban – és nem olyan önsajnálós jaj-jaj nekemben – akkor hozzá fordulok. Ő nem tanácsot ad, hanem elmondja, hogy mit gondol. És a fene egye meg, mindig kiderül, hogy vannak dolgok, amiket nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagytam. Az előző bejegyzésem a csodákról szólt. Tesó maga is egy csoda. Neki ezt soha el nem mondanám….. De itt, a blog bejegyzései között van helye az őszinte elismerésnek. Nem azért, mert nem tisztelem kellően, hanem azért, mert a csodálatomat mindig elutasítja.
De ezt utasítsa el ha tudja! :)))
“Carpe Diem….”
2007 május 17. | Szerző: Twisk
Az exem akkor már egy hónapja nem élt velünk. Ez jó dolog volt, hiszen előtte foggal-körömmel küzdöttem, hogy menjen el.
Csúnya volt és méltatlan. Akármit is mondtam, nem értette meg, hogy vége van.
Szerinte 18 évet nem lehet így kisöpörni. De meg kellett tennem.
Hárman éltünk a két gyermekemmel. Elkezdtük már kitalálni, hogy hogyan is legyen,
de még képlékeny volt minden. Igyekeztem magabiztosnak látszani, és azt erősíteni
csemetéimben, hogy rendben lesz minden, de magam sem tudtam, hogyan tovább.
Egyben voltam biztos. Le kell államvizsgáznom. Azt a luxust nem engedhetem meg magamnak, hogy az utolsó félévet megismételjem. Tehát, munka, tanulás plusz a reformok létrehozása és bevezetése otthon. A feladat adott volt és nem egyszerű. Lassan kiderült a barátaimról is, hogy ki mit ér. A legmeghatóbb az volt, aki beállított egy karton cigivel.
“Tudom, hogy nincs pénzed, tudom, hogy feszült vagy és most ez neked nagyon kell. Erre se költs…..”
A másik a kezembe nyomta a válóper illeték költségét. És volt, aki onnantól nem állt szóba velem. Sokat ültem a gép előtt és tanulni próbáltam. Néha emilkék jöttek.
Aztán egyszer csak ott volt AZ. Egy közösségi oldalról jött. F. ismerősnek jelölt. Őszintén bevallom, rezignált voltam. Ki a fene F.? És mit akar tőlem???
Nincs nekem erre sem időm, sem energiám. És azt is megszoktam már, hogy időről időre ezeken az oldalakon idióták próbálkoznak velem. Meg sem néztem…. Mindenki hagyjon békén. Aztán másnap jött még egy üzi, de ez már személyes üzenttel kiegészítve. “Tudom, hogy Te vagy az…… 25 éve nem felejtettelek el.” Hoppá. Sőt. Hoppácska. Erre már moccantam. Csak utánna nézek, hogy ki ez! Amikor kinyílt az adatlap, mérhetetlen jókedv kerített hatalmába.
F. Igen, F. Ő volt az első szerelmem. 10 éves koromban.
Anno vagy 3 évig jártunk együtt. Aztán egyik napról a másikra elszakadtunk egymástól. Vele éltem át az első “arcra puszit” a “kézenfogva hazasétálóst”….
Ennyi volt akkor a szerelem. Jah, és persze akkor mindenki tudta, hogy mi “együtt járunk”. Gyerekek voltunk, még igazán kamaszok sem.
Eszem nélkül írtam vissza, igen, én vagyok! Mi van veled??? Egy percig sem gondoltam, hogy még közünk lehet egymáshoz. Csak egyszerűen örültem egy régi arcnal egy régi életből. Valakinek, aki nem tartozik ebbe a mostani sürgősen felejtendőbe. És jöttem az e-mailok, a beszámolók. És…. igen….. ennek kapcsán az érzések is. Hamar beláttuk, az msn egyszerűbb. Aznap éjjel kettőig beszélgettünk. Úgy, mintha nem telt volna közben el az a fránya 25 év. Vonzott, pont annyira, mint akkor a kislányt a kisfiú. De már a nőt a felnőtt férfi. Hamar kiderült, ő is válik.
És keresett. Mindig, mindenhol, soha egy percre sem feladva. Sírtunk mindketten. Nem. Nem a szerelemtől és nem a szomorúságtól. Hanem az örömtől. Olyanok voltunk megint, mint két kisgyerek, aki visszakapta a régen elveszettnek hitt játékát. Éreztük, hogy találkoznunk kell. Tele voltam szorongással, de szerintem ő is.
Mit szól majd a másik? Mit-kit fog látni bennünk? Hogyan kell egy személyes találkozáskor 25 évet áthidalni? Hogyan kell viselkedni? Mit kell és mit szabad? Kamaszos kérdések lennének? Ha igen, vállalom. De a taktika és a józan ész csődöt mondott. Amikor megláttam, egyből a nyakába ugrottam. Ennek lassan egy éve. Szeretem és szeret. Boldog vagyok vele. Mellette értettem meg, mit jelent valakinek a párjának lenni. Ki nem mondott gondolatokra rezonálni, érezni a másikat. És mellette tanultam meg újra aludni. Csaknem fél év után, először a karjaiban aludtam végig egy éjszakát. Azt éreztem, hogy hazaértem. És biztonságban vagyok. Nincs félelem, nem bánthat senki.
De az ember lánya gyarló. Jönnek a pusztító “mi van ha-mi lesz ha…” gondolatok. Most úgy érzem, semmmi. Mert ezek elveszik a mindennapi örömérzéseket. Nem azon kell tiprókáznom, hogy mi lesz. Élveznem kell azt, ami van.
Carpe Diem. 🙂
Akkor mesélek….
2007 május 15. | Szerző: Twisk
Az úgy volt, hogy megkaptam a banktól az értesítést, megkapom a jelzálogot. Annyit ugyan nem, amennyit kértem, de bőven annyit, hogy az exemet kifizethetem a lakásból.
Kérem!!!
Engem, a gyermekeit egyedül nevelő pedagógus édesanyát egy bank, egyedül, kezes nélkül alkalmasnak talált arra, hogy belém helyezze a bizalmát és némi tőkéjét.
Na, ez a nem semmi! Ha minden jól megy, még két hét és enyém a lakás. Aztán még kettő és mindent el kell vinnie innen. És soha többé nem jöhet vissza.
Aznap, amikor először vághatom rá a telefon, komolyan mondom, pezsgőt fogok bontani.:)
Nem úgy, mint húsvétkor. Szólt a telefon: az ex. Menjek haza, beszélni akar velem.
Miről az Istenért???? Arról, hogy azt találta ki, hozzánk költözik albérletbe. Hozzánk!!!! Az egy darab szobánkba. Mondtam, na neeee. Azt hittem felrobbanok a dühtől. Honnan talál ez ki ilyeneket?
És hozzátette: engem ez természetesen semmire nem kötelez. Még jó. Naná, hogy nem. Mert ide ugyan nem jössz vissza….. Miért? Ez egy jó ajánlat. Jó??? Kinek? Nekem? A lányomnak Rékának, aki egy év óta egy szót sem beszélt az apjával? Ha meghallja, hogy visszajön, sokkot kap megint.
A párom úgy nevetett, hogy a könnyei csurogtak. Lehet ő fogja fel egészségesen?
Ő miért tud nevetni az exe baromságain? És én miért leszek ennyire dühös?
Egyszer csak rájövök. Majd. Ha nagy leszek és bölcs. De most még kicsi vagyok…. Twisk vagyok.:)
Azt hiszem rájöttem…..
2007 május 15. | Szerző: Twisk
Mit csináltam már megint? Újra olyan dologba fogtam, amiről lövésem sincsen??? Hogy kell itt beírni, törölni, hozzáadni, kivonni, osztani-szorozni?? De jelentem: azt hiszem, rájöttem.
Most már más dolgom nincs csak írni, egyre írni….. és oly boldog leszek Istenem, de boldog? 🙂
Kicsit sok itt még nekem az opció, én meg mint ősi faguriga család sarja, bírkózom a feladattal cefetül. A klavin a betűk a régik. Majd csak lesz valahogyan….:)
Minden pasi gyagya?
2007 június 11. | Szerző: Twisk
Tegnap este az iwiwen megtaláltam a gyerekkori barátnőmet. 7 évig ült mellettem a padban. Azért csak addig, mert ha jól emlékszem másodikban jött hozzánk. Volt telefonszáma, nosza iziben felhívtam. Emlékezett rám. Vajon miért? De ettől az egésztől olyan ambivalens érzésem lett. Pár szót, pár üzit váltottunk, de abból csak annyi derült ki, h. neki is kijutott a jóból. Egyedül neveli a fiait, a férje már másik családban él másik gyerekkel. Pedig szép nő….. még mindig szép. Miért nem oltják a pasikat hülyeség ellen? Vagy tényleg ennyire lényegtelen a szépség? De ő okos is meg kedves is… és mégsem elég jó? Ha jól érzem szenved és nem kicsit. Na igen. Itt a nagy kérdés. Hogy merjen-e még bízni az ember lánya. És ha igen, akkor kiben és mennyire? Mondjuk lehet egy új élet erejéig? Vagy ha nem a válasz, akkor mi lesz a következő mondjuk 30 évben? Nem gondolom, h. csak pasival lehet teljes az élet, de szerintem a boldogság mindenkinek alanyi jogon jár. És igenis kell, h. szeressenek, rajongjanak, fontos legyek. És innen egyből a párom exe jutott az eszembe. Ő lelépett, mert nem volt boldog. De most vajon az? Mi számít rajongásnak? Egy kocsi karácsonyra? Vagy egy “nagyon hiányzol” sms? Lassan olyan leszek, mint a nóta: “én kérdezek, amíg szétesek….”. Mert kérdésem az van kismillió. Válaszom annál kevesebb. Mert mi is a boldogság? Édesapám egykor azt mondta, h. ha van mit enni, van kit ölelni, az már a boldogság. A párom exének van mit enni, és van kit ölelni. De vajon kimondhatja, h. boldog? Van saját lakásom, van mit ennem, ölelek és ölelnek, mégsem vagyok felhőtlen. Az rendben, h. az ember egy elégedetlen lény. A Tesóm szokta mindig azt mondani: nézd meg hol tartottál egy éve és nézd meg hol tartassz most! Miért vagy elégedetlen? Talán azért, mert jobban szeretném ha mindenki boldog lenne körülöttem. A lányom talán az. De a fiam? Önmagát zárta a magány feneketlen börtönébe és kidobta a kulcsot az ablakon. Sosem fog kijönni onnan. Mi lesz a sorsa? Az én dolgom? Vagy az övé? Nem a tulajdonom. Én csak az íj vagyok, ő a nyílvessző. Repülnie neki kell. De fog-e valaha is repülni? Van-e számára segítség? Kérdések kérdések hátán. De ha már a boldogságnál tartunk. Szombaton tényleg boldog voltam. Lehet ezt önzésnek nevezni, de néha nagyon jó csak ketten lenni gyerekek nélkül. Nagyon szeretem mindet. Az enyémeket is, a pároméit is. De néha kell csak ketten lenni, csak a másikra figyelni. Ez erőt ad egy egész hétre. Erőt a mindennapokhoz, a piti csatározásokhoz, mert tudom, szeretnek. És szeretek. Asszem mára nincs több kérdésem.:)
Oldal ajánlása emailben
X